miért van az, hogy azt az embert bántom mindig, akire egész életemben vártam? persze Ő nem így éli meg, és állítja, hogy semmi rosszat nem teszek, de nekem nem hagyja nyugodni a lelkem. mindig megfogadom, hogy soha többet, aztán mégis másképp alakul...egyszerűen nem értem, mi van velem. ennyire nem tudnám kontrollálni magam? hol van az önfegyelem? meg úgy egyáltalán: minek van nekem szükségem arra, amit teszek? nem is jó, nem is szeretem, mégis megcsinálom...annyira haragszom magamra. Ő nem érdemli meg. még akkor sem, ha nem zavarja, ha nem bántja. félek. annyira félek. magamtól. belehalnék, ha elrontanám...nincs több hülyéskedés. jó kislány leszek, most már tényleg.
-
5 megjegyzés:
Az emberek egy része (én is) hajlamos arra, hogy azt bántsa, akit a legjobban szeret, és nem azért, mert bántani akarja, hanem azért, mert mellette mer lenni egyedül kíméletlenül őszinte, és meggondolatlan, mert mellette érzi, hogy önmaga lehet, anélkül, hogy visszafogná magát, és csak később gondoljuk át, hogy a kontroll nélküli őszinteség esetleg bántó lehetett.
én mindig a PMS-re fogom! :D
amúgy meg dbg minden szavát osztom! :)
köszönöm Lányok!
dbg,
ilyen jó választ még egyszer sem kaptam a buta költői kérdéseimre. nagyon köszönöm, tényleg!
"Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,"
"Kit szeressek, ha nem téged."
igazán nincs mit, saját tapasztalat ;)
Megjegyzés küldése