ha jobban belegondolok, sosem írtam a szüleimről. pedig lehetett volna. sőt, kellett volna. akkor talán itt sírhattam volna el, ami bánt, és nem Őt terheltem volna vele. de a hirtelen indulatok miatt azonnal kiszakadt belőlem, és nem volt itt más, aki a vállát nyújthatta volna. hogy miért is ilyen szomorú ez a téma? akár könyvet is írhatnék belőle, olyan sok mindent tudnék mesélni. persze itt nem fogok. legyen elég csupán annyi, hogy a mindig normális kapcsolatunk olyan szinten kezd atomjaira hullani, hogy nem látom a megoldási lehetőségeket. anyagi gondokkal küzdenek, ahogy én is. van diákhitelem, ösztöndíjam, volt fizetésem is. mind-mind azért, hogy nekik rám ne kelljen költeni. de mikor azt a kevés pénzt, amiért megdolgoztam is olyan követelőzően kapják ki a kezemből, sűrű "visszaadom" ígérgetések mellett, hogy időm sincs tervezgetni vele, akkor az fáj. már csak akkor tudnak rám mosolyogni, ha leszámolom a pénzt az asztalra. visszaadni nem tudják, pedig nem pár ezer forintról van szó. a Párom veszi meg nekem a heti kajámat, a ruháimat a nyaralásra, mert ők nem képesek gondoskodni rólam. a napi étkezéseimre pedig száj húzva adnak ki pénzt. volt idő, mikor nem is tették...szóval fájnak az állandó veszekedések, fájnak a szemrehányások, de a legjobban az fáj, hogy nem tesznek a helyzet ellen semmit, nekik így kényelmes, és emiatt egyre nagyobb a szakadék közöttünk. pedig világ életemben büszke voltam rájuk, mert tökéletes nevelésben részesültem. szépen lassan azonban eljutottunk odáig, hogy minden tisztelet kiveszett irányukban. ez is fáj, mert mindennél jobban szeretem őket. de sajnos az alapvető szülői kötelességeiknek sem tesznek eleget, pedig sohasem kértem semmit. csupán egy kis támogatást, amíg itthon lakom...
-
6 megjegyzés:
szeretnék írni erre valamit, de nehéz... hidd el, hogy vannak más dolgok is, amikkel a szülőknek sikerül kiirtani a gyerekükből minden tiszteletet.
tudom, hogy nem csak ezzel lehet kiírtani... mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem ez jutott.
Szerencsés vagy abból a szempontból, hogy most amikor nehéz velük, van valaki melletted, aki szeret. Egyébként pedig én úgy látom, hogy téged ez megerősít, és tántoríthatatlanul küzdesz a céljaidért. Egyszer eljön az idő, amikor már nem kell együtt laknod velük, és magad döntheted el, hogy mikor mennyivel vagy miben segíted őket. Nem irigyellek, de ez az állapot nem tart örökké.
Egy cipőben járunk...Nálam is ugyanez a helyzet...Engem már szinte elüldöztek a viselkedésükkel otthonról. Amikor tehetem párommal vagyok, vagy jó pár km-rel arréb keresek melót, és a sulim sem a közelben van. És megszakad a szívem, hogy a 29 éves munkatársam szinte naponta beszél édesanyjával, míg engem sosem keresnek...
Sokat jelent ha van melletted valaki. Nekem a párom egy kis családnak számít, akihez minden bajjal fordulhatok.
Nagyon remélem, hogy idővel javul a helyzetünk...
A "nem érdeklődnek nem hívnak" a könnyebb ebben a témában, engem hívnak, számon kérik, ha nem hívom őket, de rendszeresen egymás torkának esünk. Néha beérném vele, ha békén hagynának.
Akár mit is csinálnak a szülők, akár melyik irányban romlik meg a kapcsolatunk velük a legrosszabb az egészben, hogy azok fordulnak el tőled, vagy azok fordulnak ellened, akiknek a szeretetére, elismerésére vágytál egész életedben.
dbg,
persze, megerősít, csak már nagyon vékony az a cérna, ami még a közöttünk lévő kapcsolatot jelképezi, és ez meg kivesz belőlem. nem értem, hogy mi történt, hisz pár évvel ezelőttig semmi probléma nem volt...remélem is, hogy nem tart örökké. már alig várom, hogy a ház előtt álljon a költöztető kocsi...
szandra,
sajnálom, hogy nálatok is ilyen a helyzet. sajnos ebben nem lehet tanácsot adni, csak támogatni, meghallgatni a másikat. szerencsés vagy, hogy melletted is van valaki, akire számíthatsz. lehet remélni, hogy javulni fog, én is ezt teszem, de ha jobban belegondolok, akkor inkább rosszabb. napról napra...azért bízok még a csodákban.
Megjegyzés küldése