egyszerűen nem szeretnék már erre gondolni, de valahogy nem megy. túl sokszor elmondtam már ugyanazt, de semmi sem történt. panaszkodni meg aztán végképp nincs kedvem, de valahogy muszáj levezetnem, ha nem akarok becsavarodni. olyan szinten lehetetlenítenek el, hogy az szavakkal leírhatatlan. az fáj leginkább az egészben, hogy rajtam keresztül Őt is, aminek aztán végképp nem lenne szabad bekövetkeznie. már komolyan nem érdekelne, hogy visszakapom-e vagy sem. vagy milyen kifogásokkal jönnek. felőlem azt csinálhatnának azzal a pénzzel, amit akarnak, ha... és igen, itt jön a "ha". ha nem b*szakodna velem még az egyetem is. ha nem kapnék minimum ötezerrel kevesebbet az újság miatt. ha végre időben utalnák az ösztöndíjat. abba már bele sem merek gondolni, hogy az összeszenvedett négyegészhatomra egyáltalán mennyivel fogják kiszúrni a szemem. miközben olyan emberek kapnak köztársasági ösztöndíjat, akik tulajdonképpen a testükből élnek, és nem a tudásukból... vérlázító. egyszerre vagyok feszült és fásult. mondhatom remek egy állapot. sosem voltam anyagias, de könyörgöm, ami jár az jár. mindkét oldalról. amúgy nem tudom, hogy mit fogok enni a héten egyáltalán. arról ne is beszéljünk, hogy hány felé van fizetnivalóm. jó kis élet ez, így 22 évesen... de esküszöm, hogy már nem is magamat, hanem Őt sajnálom. neki aztán végképp nem kellene innia ennek a sz*rnak a levét...
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése