sose lesz vége...

egyszerűen nem szeretnék már erre gondolni, de valahogy nem megy. túl sokszor elmondtam már ugyanazt, de semmi sem történt. panaszkodni meg aztán végképp nincs kedvem, de valahogy muszáj levezetnem, ha nem akarok becsavarodni. olyan szinten lehetetlenítenek el, hogy az szavakkal leírhatatlan. az fáj leginkább az egészben, hogy rajtam keresztül Őt is, aminek aztán végképp nem lenne szabad bekövetkeznie. már komolyan nem érdekelne, hogy visszakapom-e vagy sem. vagy milyen kifogásokkal jönnek. felőlem azt csinálhatnának azzal a pénzzel, amit akarnak, ha... és igen, itt jön a "ha". ha nem b*szakodna velem még az egyetem is. ha nem kapnék minimum ötezerrel kevesebbet az újság miatt. ha végre időben utalnák az ösztöndíjat. abba már bele sem merek gondolni, hogy az összeszenvedett négyegészhatomra egyáltalán mennyivel fogják kiszúrni a szemem. miközben olyan emberek kapnak köztársasági ösztöndíjat, akik tulajdonképpen a testükből élnek, és nem a tudásukból... vérlázító. egyszerre vagyok feszült és fásult. mondhatom remek egy állapot. sosem voltam anyagias, de könyörgöm, ami jár az jár. mindkét oldalról. amúgy nem tudom, hogy mit fogok enni a héten egyáltalán. arról ne is beszéljünk, hogy hány felé van fizetnivalóm. jó kis élet ez, így 22 évesen... de esküszöm, hogy már nem is magamat, hanem Őt sajnálom. neki aztán végképp nem kellene innia ennek a sz*rnak a levét...

miracle happens

a tegnap esténk leírhatatlan volt. olyan dolgokat tudtam meg... megkönnyeztem. boldogságomban. hogy milyennek lát Ő. mennyire szeret, és mikért. olyannak, amilyen vagyok. így egyben. annak ellenére, hogy néha olyan dolgokat tudok csinálni, ami még a kopasznak is hajmeresztő. aztán meg lelkifurka, miegymás. és miközben azon aggódom, hogy megváltozok-e a szemében, Ő jön és mondja... nem tudom és nem is akarom leírni, mert csak az enyém. egyszerűen nem tudok elég hálás lenni. Érte. azt mondja, hogy egy csoda vagyok. pedig Ő a csoda. (én meg néha egy hülye p*csa.) meghalnék Nélküle...

ez már tényleg...

felesleges lenne belemenni részletesen a tegnapi napba. legyen elég annyi, hogy kiba* **ttul tud fájni, ha értem nem tesznek semmit, de tőlem elvárják, sőt kötelezővé teszik, hogy mindent... miközben nekem nincs cipő a lábamon, ugyanabban a ruhában járok minden héten, ha nem lenne Ő, akkor nem is tudnék mit enni... és úgy vártam a tegnapot, mint a messiást. végre lesz pénzem, végre költhetek kicsit magamra. lesznek szép ruháim. visszaadhatom azt a sok mindent, amit Tőle kaptam. szépen elterveztem, és könnyelműen hittem abban, hogy nem fognak megakadályozni ebben. hiú ábránd volt. nekem kellett befizetnem a 2 havi gázszámla lemaradást... és mikor már üvöltve mondtam, hogy ez nem, nem az én dolgom, oldja meg, kaptam az érzelmi zsarolást. hogy ők akkor már nem lesznek, mire hazajövök. és odaadtam. pedig már meg sem sajnáltam. már nem is éreztem lelkiismeret furdalást. csak gépiesen mozogtam, átnyújtottam a pénzt. próbáltam hinni, hogy visszakapom, de ez csak önámítás. végeredményként pedig én lettem a legszemetebb, leghálátlanabb gyerek a világon. igen, ők a szüleim. és tudod, mi a legrosszabb? hogy mindennél jobban szereted őket, és ők döngölnek a földbe a legjobban...

1 éve boldogan

szóval tegnap volt az első évfordulónk. nincsenek rá szavak, annyira csodálatos volt. elmentünk vacsorázni, romantikáztunk, legalább ezerszer kimondtuk, hogy "Szeretlek" és elmerültünk az érzelmekben. én egy fotókból álló videót csináltam Neki, zenével, amit otthon néztünk meg. mindketten sírtunk... ugyan egy év nem olyan sok, de annyi minden történt, annyi emlékünk van már így is, hogy teljesen meghatódtunk. de nem is ez volt a legnagyobb dolog. halkan "írom", hogy csak azok "hallják", akiket érdemesnek tartok rá: eljegyeztük egymást!  leírhatalanul boldog vagyok... Vele szeretném leélni az életem. Csak Vele. többet nem is kívánok. na jó, abbahagyom, mert megint bőgni fogok...

létöszt nyúz

azt hiszem, joggal pályázhatnék a Hófehérke és a hét törpe filmes változatában Lusti szerepére... az is enyhe kifejezés, hogy nem csinálok semmit. értsd úgy: semmit! kedden vége a hétnek a Zegyetemen, én meg itthon döglök, és nem tud kirobbantani semmi a gép elől... fórumhegyek (fogyis) meg a "fizető" ptc oldalakon való kattingatás. pedig lenne dolgom bőven: újságszerkesztés, szakdoga. vasárnaptól megemberelem magam, és jó kislány leszek. különben korbáccsal fogom magam ütlegelni, mert majd kapkodhatok össze-vissza. amúgy etkinsz diétán vagyok, ami nekem magam az álom a hosszú koplalás után. két pofára eszem a tojást, meg a husikat, és úgy veszem észre, hogy fogyok. szerdán kezdtem, 52,2 kilóval. egy hétig távol tartom magam a mérlegtől, mert csak így van értelme. (úgyis piros betűs napok vannak, így ha megszakadok, se fogyok. hátha utána...)

nem felejtettem el ám a beígért képeket. :) íme néhány:

Velencében

tengerparton

vidámparkban

(katt a képekre)

(egyébként hétfőn lesz az évfordulónk. nagyon izgulok. majd elmesélem, hogy miért...:))

az ötödik

egyébként elkezdődött az egyetem is, csak annyira lefoglalt itt a nagy nyaralás, meg élménybeszámoló, hogy szinte csak most eszméltem, hogy jé, már végzős hallgató vagyok. beszélgettünk a barátosnékkal, hogy milyen érzés ez nekünk, mert hát azért csak eljutottunk idáig, és mindannyian arra jutottunk, hogy alig várjuk a végét. észre sem vettük idáig, hogy mennyire felhígult a társaság, és szinte már mindenkinek adnak diplomát. már bocsánat, de olyan emberek járnak szeretett egyetemünkre, hogy az kész botrány. régebben olyan buli volt minden félév, a sok megpróbáltatás ellenére is, hogy akármennyire is utáltam ezt tanulni, mégis imádtam a légkört. de lehet, hogy csak mi lettünk érettebbek, és nyílt ki a szemünk. az mindenesetre biztos, hogy a város kezd egyre jobban hanyatlani, és mindenki úgy gondolja, hogy csakis Pesten kereshet majd jobb életet. elég szomorú...

megtisztulva

azért azt hozzá kell tennem, hogy a nyaralásnak vannak árnyoldalai is. olyankor mindenki elengedi magát, és konkrétan zabál és iszik éjjel nappal. de hát hogy is lehetne kihagyni az olasz fagyit? :) vagy az olasz pizzát? (ami egyébként annyira nem is olyan jó. bezzeg a fagyi...:P) aztán hazatérve félve áll rá a mérlegre, és döbbenten tapasztalja, hogy bizony 3 kg pluszba került a dőzsölés... úgyhogy most keményen küzdök, hogy eltüntessem az árulkodó nyomokat, a kis úszógumit. tegnap például gyümölcsnapot tartottam. azt hittem, hogy sétagalopp lesz, merthogy laktat, meg finom. ehelyett délután már hányingerem volt az almától, a narancstól, meg a baracktól. muszáj volt ennem egy müzlit, hogy valami más ízt is érezzek. de összeségében azt kell mondanom, hogy megérte. ma reggel annyira kitisztultam, mint még soha. és nem vagyok fáradt, tele vagyok energiával. szóval csak ajánlani tudom. mondjuk egy hónapban egyszer. többször úgysem bírnám én sem.